Júniusi izgalmak

Hol is hagytam abba? 12-én, úgy látom. Egy keddi napon. Utána azon a héten történt ez meg az, de semmi nagy dolog. 12-én önkéntes voltam, de csak rendezvény utáni pakolásban tudtam már segíteni, 13-án szerdán a szokásos társasjáték létszámhiány miatt elmaradt, de 14-én csütörtökön eljutottam fodrászhoz. Férfiként egy kicsit furcsa, hogy be kell jelentkezni (fodrászhoz járni nemektől független dolog, de bejelentkezni hozzá inkább női szokás), de még ő a legolcsóbb a lakótelepen, ő a legközelebbi is, és jól dolgozik. Csak éppen nincs állandó nyitvatartása, hanem bejelentkezés alapján fogad. Pénteken jártam a kárpitosnál, aki 11-én hétfőn azt ígérte, hogy a héten kész lesz, de péntekre nem készült el. Újabb ígéret: jövő hét elején lesz kész a 2 székünk, majd felhív. Azóta nem hívott.

Ezen a héten csak a szerdai esemény volt említésre méltó, a hagyatéki tárgyalás. Apám november 6-án halt meg, és csak most volt a tárgyalása. Normális esetben 2 örökös lenne, az öcsém és én. Csakhogy a barátnője (aki már nem a válóok, hanem a következő barátnő) “élettársi vagyonközösség” címén igényt tart a vagyona felére, és csak a többit hagyná meg nekünk örökségként. De lássuk, mit szól ehhez a Polgári Törvénykönyv!

Élettársi kapcsolat áll fenn két olyan, házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben (a továbbiakban: életközösség) együtt élő személy között, akik közül egyiknek sem áll fenn mással házassági életközössége, bejegyzett élettársi életközössége vagy élettársi kapcsolata, és akik nem állnak egymással egyenesági rokonságban vagy testvéri kapcsolatban.

Tehát a lényeg: közös háztartásban kell élni hozzá, ez viszont nem volt meg, mert az a nő soha nem lakott apám lakásában.

De még ha élettárs, akkor is ezt mondja a törvény a vagyonközösségről:

Ha élettársi vagyonjogi szerződés eltérően nem rendelkezik, az élettársak az együttélés alatt önálló vagyonszerzők. Az életközösség megszűnése esetén bármelyik élettárs követelheti a másiktól az együttélés alatt keletkezett vagyonszaporulat megosztását. Nem számítható a vagyonszaporulathoz az a vagyon, amely házastársak esetén különvagyonnak minősül.

Tehát csak az együttélés alatt keletkezett vagyonból kérhetne részt, de a lakás régebbi szerzeménye apámnak, mint ez a nő. Ez a lakás 100%-ban apám nevén volt, és ez a nő csak később került apám mellé. Nincs is tulajdonrésze a lakásban.

Tehát 2 ponton is támadható az érvelése (hiába fogadott még ügyvédet is), egyrészt a közös háztartás hiánya miatt, másrészt a lakás korábbi szerzemény. Ezért remélem, hogy a bíróság is nekünk ad igazat (ott nekünk is lesz ügyvédünk), de nem örülök, hogy tovább húzódik az ügy. És ugye amíg a lakásnak nincs egyértelmű örököse, addig üresen áll, romlik az állapota, a számlákat meg fizetni kell valakinek. Télen az üres lakásban is volt pl. fűtés, és mivel a hűtőket nem mertük leolvasztani és kiüríteni (nehogy bárki belekössön, hogy nem minket illetne a tartalma), az áram is fogy. De a többi számlára is kell alapdíjat fizetni 0 fogyasztással is, pl. vízre, és lépcsőházi közös költség is van… És ezzel érdekes módon egyetlen hatóság sem foglalkozott, még a közjegyző sem. a hagyatéki tárgyaláson sem került szóba, pedig ez az egyik legfontosabb dolog ebben az ügyben!

Még jó, hogy este megvolt a társasjáték, kellett valami jó a nap végére! 🙂

De a társasjáték is helyszínproblémákkal küzd, mert nyáron zárva az egyetemi aula, ahol eddig voltunk (ha éppen nem az Új Nemzedékben, de minden szerdán ott sem lehetünk), ezért helyet kellett keresni legalább a nyárra. De szerencsére, ma egy új nemzedékes ismerős ajánlására találtam is egy jó helyet. Kicsi, de barátságos hely, és a tulajdonos is beleegyezett, hogy szerdánként ott játsszunk. 🙂 Erről a helyről természetesen fényképek is vannak. Még az asztal méretét is “lemértem”: akkora a sarkán a minta, mint a tenyerem, és ebből már kb. látható, mekkora az asztal… 🙂

Remélem, hogy holnap hív a kárpitos, ha nem, akkor megint megsürgetem azt a 2 széket, és hétvégén talán már nem lesz semmi izgalom. Inkább ünnepelni fogunk. A testvérem születésnapját. 🙂 Nem mindig vagyunk jóban, bár most a hagyatéki ügyben egység van köztünk, de egy születésnap mindig jó buli. Mindegy, kié! 🙂 Főleg, ha még torta is lesz! 😀

Reklámok
Júniusi izgalmak

Júniusi izgalmak” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Á szerint:

    Mostanában eszembe jutott az öröklés kérdése, és felmerült bennem a kérdés arról, hogy mi a helyes. Szerintem az a helyes, ha a vagyona egy embernek úgy öröklődik, ahogy azt ő szeretné. És az akaratnyilványításnak nem is muszáj teljesen formálisnak( végrendeletnek) lennie. Feltételezem, ti nem beszéltetek erről az eléggé kényes témáról. Lehet, hogy a nő igen( kérdés az, hogy megbíztok-e benne ilyen szempontból). Hogyha senki sem beszélt róla, akkor még fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon, ha beszéltetek volna erről róla, milyen öröklést tartott volna a legjobbnak. És megpróbálni beleélni a helyzetébe, és elképzelni az álláspontját. Van egy olyan érzésem, hogyha közel állt hozzá a hölgy, és ha ott volt vele, látogatta a kórházban, akkor hajlana arra, hogy neki is jusson valamennyi.

    Kedvelik 1 személy

    1. MA szerint:

      Mi nem beszéltünk erről a témáról. De nem is tudjuk, mit akart… A barátnője szerint elhangzott valami szóban, csak “már nem volt idő leírni”, viszont a törvény szerint akármi is hangzott el, nem felel meg a szóbeli végrendelet követelményeinek, mivel nem volt 2 tanú. Ezt a közjegyzői tárgyaláson tudtuk meg a barátnőtől, de mivel ez így jogilag nem érvényes, a közjegyző nem volt kíváncsi a tartalmára, így nem is tudtuk meg, mi hangzott el (ha egyáltalán igazat mond az a nő). De valószínűnek tartom, hogy ha érvényes szóbeli végrendelet lett volna, akkor örökölt volna valamit, különben nem jutott volna eszébe részesedni a vagyonból. De lehet, hogy egyszerűen csak felkeresett egy ügyvédet, hogy milyen trükkel kaphatna ő is valamit…

      Kedvelés

      1. Á szerint:

        engem nem érdekel a jogi része. a kérdés az, hogyha vele volt jóban, rosszban, és talán egy kicsit boldogabbá tette őt( ezeket inkább te tudod megmondani), akkor helyes-e( morális értelemben), igazságos-e őt kizárni az örökségből. És meg kellene próbálni szétválasztani a kérdést attól, hogy nem bírjátok egymást,
        Még mielőtt belemagyaráznád, én nem mondom azt, hogy jár neki vagy nem jár neki, hanem azt, hogy járd körbe ezt a kérdést. És adjál rá választ magadban, mert most implicite eldöntötted, hogy nem jár neki, mert a törvény az első. de ez a kérdés nem törvényi, hanem etikai, lelkiismereti.

        Kedvelik 1 személy

      2. MA szerint:

        Azért jogilag gondolkodtam, mert ez a kérdés most jogi úton fog eldőlni, jobb esetben közjegyzői határozattal, rosszabb esetben bírósági ítélettel. Amúgy érdekes kérdéseket vetettél fel, sok szempont van, néhány dolog homályos, néhány szempont ellentmond egymásnak, de majd válaszolok még a héten, átgondoltan.

        Kedvelés

      3. MA szerint:

        Elég sok szempont van:

        1. A lakásból biztosan nem jár neki erkölcsileg sem, mert amikor a szüleim elváltak, akkor volt köztük egy szóbeli megállapodás, hogy egyikük lakásából sem jár semmi egyikük új párjának sem, még házasság esetén sem, hogy minden megmaradjon nekünk, a gyerekeiknek (tehát a családban maradjon a vagyon).

        Ezt a megállapodást pedig azért kötötték, mert apám 3 részből jutott az új lakása árához.
        – a legnagyobb rész abból volt, hogy anyám kifizette őt a régi lakásunkból,
        – egy kisebb részt a válóok nő szüleitől kapott (a válóok még az előző barátnő volt, nem az, aki most követelőzik),
        – a fennmaradó részt (ami a legkisebb) munkáltatói kölcsönből fedezte, amit csak ő fizetett, az ő bankszámlájáról vonták havonta.

        Az első rész miatt, hogy az a mi lakásunk árából volt (és anyám a saját örökségéből szerzett rá pénzt, hogy kifizesse apámnak) anyám úgy gondolta, hogy apám lakása maradjon a családban, ne legyen idegené még egy kis része sem (és cserébe anyám is felajánlotta ugyanezt, és eddig mindketten be is tartották). Ezért nem kapott részt a válóok nő sem, annak ellenére, hogy az ő szülei is adtak pénzt abba a lakásba. (De amikor szakítottak, akkor apám visszafizette ezt a pénzt a válóok nőnek.) Emiatt a megállapodás miatt a lakásból erkölcsileg sem jár semmi apám utolsó barátnőjének, hiába is követeli.

        2. Ha a lakásból nem is jár semmi, de jár-e valami az ingóságokból? Erre nem egyszerű a válasz, mert olyan ingóság nincs a lakásban, amit ez a nő vett volna apámnak, tehát nincs olyan, ami egyértelműen neki járna. De itt sok szempont van:

        Mit akart apám? Ezt csak akkor tudhatnánk biztosan, ha beszélt volna velünk erről, de ezt nem tette meg. Azt hiszem, ő is bízott a gyógyulásban, ezért nem volt szó ilyesmiről. Vagy talán ránk várt, hogy megkérdezzük, mi meg rá, hogy elmondja, ha akarja, mert szerintem ezt neki kellett volna kezdeményeznie. (Ez az egymásra várás egyébként jellemző lett volna a kapcsolatunkra.) Tehát csak akkor tudhatnánk valamit, ha a közjegyző előtt elhangzott volna, hogy mi volt az a bizonyos szóbeli közlés (ha egyáltalán volt ilyen), amit már “nem volt idő leírni” végrendeletként. (Amúgy lett volna idő, hiszen a diagnózistól a halálesetig eltelt majdnem 1 év…)

        Az is fontos szempont, hogy a családi vagyonból a családtagok kapjanak. De vajon családtagnak számított-e ez a nő? Szerintem nem. Nem voltak házasok, nem volt közös gyerekük, sőt még nem is laktak együtt.

        És egyébként is: anyám még él. Ezért apám mellett bárki más nő az anyámon kívül nem családtag, hanem betolakodó. (Ez abból következik, hogy ha mindkét szülő él még, akkor nincs szükség pótszülőre, mostohára. Egyszerűen azért, mert nincs kit pótolni. Tehát ilyenkor a szülők új párjának nincs funkciója a családban, vagyis nem tartoznak a családhoz. Más a helyzet akkor, ha valamelyik szülő meghal, mert akkor már van kit pótolni. Tehát ha most lenne anyámnak új párja, akkor ő már családtag lenne, már lenne helye, szerepe a családban, mert már van kit pótolni.)

        Ráadásul apám utolsó barátnője nem is akart soha beilleszkedni a családba, nem is akart engem és az öcsémet látni, megismerni, és ha véletlenül mégis találkoztunk, akkor mindig felsőbbrendűnek igyekezett látszani, mintha nekünk kellene hozzá alkalmazkodni, pedig ez éppen fordítva van. Ő akart kívülről beférkőzni a családba, tehát ő alkalmazkodjon a családtagokhoz! Tehát apámhoz és a gyerekeihez is! De ezt sem ő, sem apám nem értette.

        Vagyis: nem voltak házasok, nem volt közös gyerekük, még együtt sem laktak, ráadásul nem is volt helye a családban ennek a nőnek, mert nem volt kit pótolni, és még alkalmazkodni sem akart a családhoz. Tehát semmilyen szempontból nem családtag. És a családi vagyonból csak családtagok kapjanak! Amúgy ha már erkölcs, akkor elég erkölcstelen az a hozzáállás, hogy tudomást sem akar venni rólunk, de mégis kérné az örökségünk felét. Arról tudomást venne (sőt, venne belőle), csak rólunk nem?

        További szempont, amit felvetettél: vele volt-e jóban, rosszban, és boldogabbá tette-e őt?

        Anyám egyszer megkérdezte apámat, hogy szereti-e ezt a nőt. Az volt a válasz: “próbálgatom.” Ez nem túl meggyőző. Nem olyan, mintha boldoggá tette volna…

        És egy konkrét esetről is tudok. Apám egy hétfői napon halt meg. Előtte pénteken bekerült a kórházba. Hátha tudnak még segíteni rajta. A sürgősségin órákig várakoztatták. Aztán megvizsgálták, és egy éjszakára ott fogták. De már csak morfiumot tudtak adni neki, mást nem. Ezért szombaton hazaküldték, és hétfőn délelőtt meghalt. És hol dolgozik az ő barátnője? A sürgősségin. És amikor órákig várakoztatták apámat, akkor a barátnője ott sem volt! Ennyit arról, hogy vele volt-e jóban, rosszban… Amúgy elég keveset volt vele, mert kb. 50 km-re laktak egymástól, de apám gyakran fuvarozta a barátnőjét a kórházból haza, 50 km-re, és talán vissza is, ezt nem tudom pontosan. Ennek a nőnek ott, tőlünk 50 km-re is fent kellett tartania a házát és a családját, csak szabadidejében tudott apámmal lenni, 50 km utazás árán. Ez nem volt sok idő, elég keveset volt vele. És amikor apámhoz mentünk hétvégén, soha nem találtuk ott a nőt, soha nem volt mellette. Tehát nem igazán volt mellette.

        Összefoglalnám az egészet:
        – A szüleim közti szóbeli egyezség miatt a lakásból biztosan nem jár neki semmi, erkölcsi alapon sem.
        – Az is kétséges, hogy az ingóságokból jár-e valami:
        — Olyan ingóság nincs, amit ő vett apámnak, tehát nincs olyan, ami egyértelműen neki jár.
        — Nem tudjuk, hogy apám mit hagyott volna rá, vagy egyáltalán akart-e rá hagyni valamit. Végrendelet nincs, velünk nem beszélt ilyesmiről, és azt a bizonyos szóbeli közlést sem ismerjük.
        — A családi vagyonból családtagok kaphatnak, így igazságos, de ez a nő semmilyen szempontból nem volt családtag, és nem is akart igazán az lenni, nem akart beilleszkedni, alkalmazkodni.
        — Nem sokat voltak együtt, nem volt vele jóban-rosszban, és nem volt mellette az utolsó napokban sem, akkor, amikor fontos lett volna (pl. a sürgősségin sem), és nem is egyértelmű, hogy boldoggá tette-e őt.

        Ez alapján szerintem nem lenne igazságos, ha kapna bármit is. És még ha a mi fejünkben megfordult volna, hogy adjunk neki valamit az ingóságokból, azt is eltörölte a követelőzésével, hogy a lakás felét akarja… Egyrészt ez túlzás, másrészt ha tudomást sem akart venni rólunk eddig, akkor ne követelőzzön!

        Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s